„Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt. És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni.”
- Ejha! – kiáltott fel Woland, és csúfondárosan tekintett a jövevényre. – Téged aztán igazán nem vártalak! Mi járatban vagy, hívatlan vendég?
- Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme – válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.
- Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha-volt vámszedő? – rivallt rá Woland.
- Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod – válaszolta a jövevény orcátlanul.
- Pedig bele kell törődnöd – válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. – Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.